A tegnapi nap folyamán megtörtént, a bemutatkozásom a nagyfőnöknek, Lan Shi De - nak, aki hogyan is fogalmazzak, igazán karót nyelt egyéniség. Persze nem mintha zavarna ez engem, de hát mégis csak. Ma már kicsit féltem bejönni, mert szinte biztos voltam benne, hogy Zhi Yun pikkelni fog rám, amiért a nagyfőnök jól leteremtette. Ez a feltételezésem be is igazolódott, noha nem egészen úgy ahogyan azt gondoltam. Jobbnak látta, ha nem szól hozzám, de azért mindig idegesen méregetett, ahányszor csak elhaladtam mellette. Végül is engem igazán nem érdekelt. Hálás voltam a nagyfőnöknek a tegnapiért, legalább nem kezelnek úgy. mint egy korcs kutyát. Persze a helyzetem így sem egyszerű, de innentől, majd én megoldom a problémáimat. A munka most is mint mindig fárasztó volt, ugrálhattam egyik helyről a másikra, hogy meg legyenek velem elégedve. Szerencsére nem történt semmi borzasztó, ezért nyugodtan hagytam ott a munkahelyemet, a műszak végén. Mivel lassacskán dél volt, ezért úgy döntöttem, elmegyek inni egy kávét, mielőtt visszamennék dolgozni. Volt egy kedvenc helyem, mindig oda jártam, ha ki akartam szellőztetni a fejemet, vagy csak inni akartam egy jó kávét. Mire odaértem, már tudtam is, hogy a szokásos karamellás kapucsínót fogom rendelni. Igen ám, de fizetéskor vettem észre, hogy egy árva vasam sincs! Magamban szitkozódtam pár sort, hogy mégis hogyan lehetek ilyen szerencsétlen, mikor a pultos a kezembe nyomta a kapucsínót, majd kicsit arrébb lökött.
- Még nem is fizettem! - kezdtem el integetni a kezemmel.
- Mázlista vagy kislány, valaki kifizette neked!
- Nem tudod megmondani, hogy mégis ki volt az? - kérdeztem meghökkenve. A meglepődöttség, rémületté változott, mikor megláttam, hogy az a személy egyenesen a nagyfőnök maga. Egy kinti asztalnál üldögélt és iszogatta a kávéját. Mivel nem vagyok udvariatlan és eszembe sem volt visszautasítani, a szívélyes ajándékát, ezért úgy döntöttem megköszönöm neki. Így fogtam magam és kimentem a kávézóból.
- Köszönöm a kávét! - léptem oda hozzá.
- Nem akar leülni? Ha olyan sokat áll, még tönkremegy a lába! - egy pillanatra sem nézett rám, egy lakberendezéssel kapcsolatos magazint olvasott éppen és látszólag nagyon bele volt merülve, vagy csak velem nem akart beszélni. Mindkét esetet elég valószínűnek tartottam. Én helyet foglaltam vele szemben, mire letette az asztalra a magazint.
- Honnan tudta, hogy ez a kedvencem? - erre nem szólt semmi, csak megmutatta a pohara tartalmát, amiben szintén karamellás kapucsínó volt.
- Csak ráhibáztam! Jó is, hogy itt van, szükségem lenne a segítségére!
- Nekem jelen pillanatban ebédszünetem van, de utána ráérek. Miről lenne szó?
- Ez most egy személyes dolog! Sok pénz üthetné a markát, ha segít nekem! - na jó itt felment bennem a pumpa. Mégis, hogy gondolja azt, hogy én majd egy kis plusz pénzért le fogok feküdni vele?
- Maga perverz alak! - sziszegtem a fogaim között.
- Miért lennék az? Hiszen csak az anyámnak veszünk meg egy ágyat! - Hoppá! Úgy tűnik Yi Ru, hogy ezt már megint elbaltáztad.
- Sajnálom, én csak azt hittem, hogy az éjszakára kellenék magának.
- Kinézi ezt belőlem? Furcsa, hisz maga az első, aki ilyet feltételez rólam! A másik, hogy dolgozókkal sosem kezdenék ki, bár azt el kell ismernem, hogy magácska a legszebb titkárnő, aki a plázában megfordult eddig.
- Nem szólítana a nevemen? A formalitása kicsit zavarba ejtő!
- Tehát Yi Ru, igazam van? Azt hiszem indulhatunk is! - erre elkapta a csuklómat és szó szerint elrángatott a kávézóból.
- Hé, még nem ittam meg a kávémat! - biggyesztettem le a számat, miközben már a kávém temetését készítettem elő.
- Ha segített nekem, a pénzből amit kap, száz pohárral is vehet belőle! Most szálljon be! - én biccentettem egyet a fejemmel, majd beszálltam az autóba. A kocsi fekete volt és nagyon kényelmes. Elhelyezkedtem a bőrülésen és már indultunk is.
- Magát mindig sofőr fuvarozza? - kérdeztem kíváncsian, mire elnevette magát.
- Talán úgy nézek ki, mint akinek szüksége van rá? Ez most kivételes alkalom!
- Nem úgy értettem, csak hát a gazdagok általában sofőrrel fuvaroztatják magukat, csak azért mondtam, amit mondtam.
- Kicsit túl sokat beszél, mondták már magának?
- Ezt kikérem magamnak, nem is beszélek annyit! - szerencsére erre már nem válaszolt, így csendesen ültünk egymás mellett, amíg meg nem érkeztünk Tajpej egyik legnagyobb bútorüzletéhez. Természetesen a gazdagok, csak a legdrágább holmikat képesek megvenni, ez a vérükben van. Nem elégszenek meg az olcsó és tartós holmikkal, mondom ezt úgy, hogy én is szegény családból jöttem, csak apám, meg húgom van, az anyám meghalt, mikor tizenhárom voltam. Az apám abból tartja el magát és a főiskolás húgomat, hogy az otthonunkban tanítja, a főzésre teljesen alkalmatlan háziasszonyokat.
- Meg érkeztünk! - biccentett a nagyfőnök az épület felé, majd segített kiszállni az autóból. A sofőr keresett parkolóhelyet, mi pedig neki is kezdtünk a vásárlásnak.
- Nos, milyen az ízlése, az édesanyjának? ez jó támpont lehet, a kiválasztásnál.
- Nem volt különösebb kérése, csak annyi, hogy tartós legyen és ne kelljen a jövő hónapban újat venni! Miért, van valami ötlete?
- Igazából arra gondoltam, mi lenne, ha nem a legdrágább ágyakat néznénk meg, hanem az olcsóbbakat, ami sokkal tartósabbak!
- Hát persze, hiszen maga már csak tudja! - mosolyogva megrázta a fejét, majd elindult a leárazott termékek felé. Úgy tűnik sikerült meggyőznöm. Egyesével haladtunk el, a szebbnél is szebb ágyak mellett, ám úgy tűnt, hogy egyik sem nyűgözte le őt túlságosan. már kezdtem azt hinni, hogy reménytelen, mikor hirtelen megállt.
- Ahhoz mit szól? - mutatott egy bézs színű, franciaágyra, amin egy halványkék takaró és színben passzoló párnák voltak.
- El tudnám képzelni, hogy a százemeletes kastélyukban, egy ilyen ágy legyen!
- Akkor nézzük meg közelebbről! - odamentünk hozzá és közelről még szebb volt, mint távolról. Épp meg akartam érinteni a takarót, mikor legnagyobb szerencsétlenségemre, a cipőm sarka kitörött. A nagyfőnök kezébe csimpaszkodtam, hogy ne essek el, de sajnos őt is magammal rántottam, így mindketten az ágyon kötöttünk ki. Na jó, ennél kínosabb élményben, még tényleg nem volt részem.
- Hihetetlen, hogy jobb helyet nem találtak az együttlétre! - hallottam meg, az egyik eladó hangját, mire a fülem tövéig elvörösödtem. Ha lehet, most még kínosabb lett ez az incidens.
- Már elnézést, de nem tettünk semmi rosszat! Ha látta volna, a kisasszony cipője sajnos tönkrement én pedig nem tudtam visszarántani őt álló helyzetbe! - a nagyfőnök elég jól kivágta magát a dologból, az eladó pedig, aki egy igen csinos nő volt, végül fújtatva elhúzta a csíkot.
- Sajnálom, tudja eléggé ügyetlen vagyok! - motyogtam, inkább magamnak, mint neki.
- Azt észrevettem. Na most hazaviszem, nincs szükségünk, egy újabb kellemetlen ügyre!
- Nem kell hazavigyen, elég ha csak a plázába visz, mert még nem járt le a munkaidőm!
- Tényleg ennyire fontos magának a munka?
- Valamiből muszáj megélnem, szóval igen, nagyon fontos!
- Rendben van. Beszélek a felettesével, hogy fizetéskor extra juttatást kap, a segítségéért.
- Azt hiszem jól jártam magával főnök! Ha bármikor kell még a segítsem, tudja, hol talál! - nyugtáztam magamban, hogy még nagyon jól járhatok ezzel és hát a főnök sem egy visszataszító ogre, annyi szent. Azt hiszem, nem ez volt az utolsó, hogy segítenem kellett neki.
- Nem szólítana a nevemen? A formalitása kicsit zavarba ejtő!
- Tehát Yi Ru, igazam van? Azt hiszem indulhatunk is! - erre elkapta a csuklómat és szó szerint elrángatott a kávézóból.
- Hé, még nem ittam meg a kávémat! - biggyesztettem le a számat, miközben már a kávém temetését készítettem elő.
- Ha segített nekem, a pénzből amit kap, száz pohárral is vehet belőle! Most szálljon be! - én biccentettem egyet a fejemmel, majd beszálltam az autóba. A kocsi fekete volt és nagyon kényelmes. Elhelyezkedtem a bőrülésen és már indultunk is.
- Magát mindig sofőr fuvarozza? - kérdeztem kíváncsian, mire elnevette magát.
- Talán úgy nézek ki, mint akinek szüksége van rá? Ez most kivételes alkalom!
- Nem úgy értettem, csak hát a gazdagok általában sofőrrel fuvaroztatják magukat, csak azért mondtam, amit mondtam.
- Kicsit túl sokat beszél, mondták már magának?
- Ezt kikérem magamnak, nem is beszélek annyit! - szerencsére erre már nem válaszolt, így csendesen ültünk egymás mellett, amíg meg nem érkeztünk Tajpej egyik legnagyobb bútorüzletéhez. Természetesen a gazdagok, csak a legdrágább holmikat képesek megvenni, ez a vérükben van. Nem elégszenek meg az olcsó és tartós holmikkal, mondom ezt úgy, hogy én is szegény családból jöttem, csak apám, meg húgom van, az anyám meghalt, mikor tizenhárom voltam. Az apám abból tartja el magát és a főiskolás húgomat, hogy az otthonunkban tanítja, a főzésre teljesen alkalmatlan háziasszonyokat.
- Meg érkeztünk! - biccentett a nagyfőnök az épület felé, majd segített kiszállni az autóból. A sofőr keresett parkolóhelyet, mi pedig neki is kezdtünk a vásárlásnak.
- Nos, milyen az ízlése, az édesanyjának? ez jó támpont lehet, a kiválasztásnál.
- Nem volt különösebb kérése, csak annyi, hogy tartós legyen és ne kelljen a jövő hónapban újat venni! Miért, van valami ötlete?
- Igazából arra gondoltam, mi lenne, ha nem a legdrágább ágyakat néznénk meg, hanem az olcsóbbakat, ami sokkal tartósabbak!
- Hát persze, hiszen maga már csak tudja! - mosolyogva megrázta a fejét, majd elindult a leárazott termékek felé. Úgy tűnik sikerült meggyőznöm. Egyesével haladtunk el, a szebbnél is szebb ágyak mellett, ám úgy tűnt, hogy egyik sem nyűgözte le őt túlságosan. már kezdtem azt hinni, hogy reménytelen, mikor hirtelen megállt.
- Ahhoz mit szól? - mutatott egy bézs színű, franciaágyra, amin egy halványkék takaró és színben passzoló párnák voltak.
- El tudnám képzelni, hogy a százemeletes kastélyukban, egy ilyen ágy legyen!
- Hihetetlen, hogy jobb helyet nem találtak az együttlétre! - hallottam meg, az egyik eladó hangját, mire a fülem tövéig elvörösödtem. Ha lehet, most még kínosabb lett ez az incidens.
- Már elnézést, de nem tettünk semmi rosszat! Ha látta volna, a kisasszony cipője sajnos tönkrement én pedig nem tudtam visszarántani őt álló helyzetbe! - a nagyfőnök elég jól kivágta magát a dologból, az eladó pedig, aki egy igen csinos nő volt, végül fújtatva elhúzta a csíkot.
- Sajnálom, tudja eléggé ügyetlen vagyok! - motyogtam, inkább magamnak, mint neki.
- Azt észrevettem. Na most hazaviszem, nincs szükségünk, egy újabb kellemetlen ügyre!
- Nem kell hazavigyen, elég ha csak a plázába visz, mert még nem járt le a munkaidőm!
- Tényleg ennyire fontos magának a munka?
- Valamiből muszáj megélnem, szóval igen, nagyon fontos!
- Rendben van. Beszélek a felettesével, hogy fizetéskor extra juttatást kap, a segítségéért.
- Azt hiszem jól jártam magával főnök! Ha bármikor kell még a segítsem, tudja, hol talál! - nyugtáztam magamban, hogy még nagyon jól járhatok ezzel és hát a főnök sem egy visszataszító ogre, annyi szent. Azt hiszem, nem ez volt az utolsó, hogy segítenem kellett neki.
